Persze nem úsztuk meg, hogy elfelejtsék a lakbért...
Kilenckor már nagyon kényelmesen terpeszkedtem a kádban, azzal a szent meggyőződéssel, hogy a csiga már úgyis végzett mára, de negyed óra múlva kopogtattak az ajtón. Mit kopogtattak? Majdnem rámverték. Az egyik új debella recepciós (mindkettő az) jött figyelmeztetni, hogy nem mentünk le fizetni. Elkezdtem neki handabandázni, hogy fú, tökre kiment a fejünkből. Erre ő: ha ma nem rendezzük a dolgokat, holnap már nem tudtok kimenni az elektromos bejárati ajtón. Kértem egy percet, hogy felöltözhessek, mert köntösben voltam.
Szerencsére ez volt a csaj betanulós napja, nem volt kevésbé beszarva, mint én. Azt hazudtam neki, hogy LiLinél van a bankkártya, és ő csak 10 után ér haza. Engedje már meg, hogy holnap fizessünk. Gőze nem volt, mi ilyenkor a teendő. Satish (a háziúr) meg telefonált. Végül azt mondta, semmi gond, tudja, hogy megesik az ilyesmi, és mivel nagyon rendesek vagyunk, meghosszabbítja a fobkey-nket (ne kérdezzétek, mi ennek a magyar neve, nem sznobizmusból írom inglisül. az a lényeg, hogy oda kell tartani az ajtó melletti kis elektromos bizbaszhoz, és akkor ki, meg beenged.). Végül ki is fizettük másnap a lakbért, úgyhogy megint nem tettek minket utcára. Tökjó. Az már annyira nem, hogy Lilinek csak 190Ł-ot utaltak, de erről majd írjon ő.
Most mennem kell, mert odaég a rizs, de majd még folytatom.
