Végre szabadnap!

Fú, hát ez vicces, de eddig azt kívántam, bárcsak dolgozhatnék már, most meg azt kívánom, bárcsak ne kellene!
Volt ez a bank holiday ugye, amiből, mint kiderült, hat van egy évben. Újévi, húsvéti, május eleji, május végi (júj, hamarosan megint egy, brrr) aztán van egy augusztus végén, meg még egy karácsonykor. Azért hívják bank holiday-nek, mert ilyenkor még a bankok sincsenek nyitva, ergo nincs utalás, késik a fizetés. Még egy ok, hogy utáljam, azon kívül, hogy nyilvánvalóan rajtunk kívül senki sem dolgozik, és szemmel láthatóan mindenki a Pier-re tömörül, boldog, boldogtalan.
Pénteken dolgoztam először. Késtem, de ez senkinek nem tűnt fel, mert senki nem volt az irodában, vártam egy negyedórát a supervisorra. Aztán ő (Nihat - akinek a nevét az egyik kínai csak úgy ejti, hogy: Nyíhá) elvitt a mosodába, mert hogy a vidámparknak az is van - csak nem a dolgozók számára. Kaptam egy békávékék nacit, ami szűk, egy piros pólót, ami nagy rám, meg egy piros pulóvert, ami szintén óriási. Jaj, a piros baseballsapiról meg ne feledkezzek. Undorítóan nézek ki benne. Amikor megkaptam az uniformist, az az érzetem támadt, hogy bebörtönöztek. Útálom a piros színt magamon. Azt hittem, én is kéket kapok, azt még mindig jobban viseltem volna. A piros a kékkel pedig egyenesen hányás.
Ennyit a munkaruháról. A kofisopban kezdtem. Kávé, fagyi, jégrém, miegymás. Ez bent van a Pier-en, nem pedig a bejáratnál. Tök jó volt, alig volt forgalom, egész nap láthattam a tengert. A harmincperces kajaszünetemet pedig a tengerparton töltöttem. Péntekre a kajánk nagy része elfogyott, úgyhogy kávén éltünk a hétvégén, mert bevásárolni sem volt időnk. Aztán szombaton kezdődött a nagy roham, engem meg gyorsan be is dobtak a mély vízbe. Ezzel nincs is gond, megszoktam a pörgést. Csakhogy rögtön aznap nekem kellett zárnom a büfét. Eléggé szét voltam csúszva, mert végig rengetegen voltak, és nem volt időm előkészíteni a zárást - ja, mégha akkor tisztában is lettem volna, hogy el kell kezdeni takarítani, mert nekem itt ma bizony zárnom kell. A gáz csak a stocksheet-tel volt, amit mindenki következetesen stockshit-nek mond. :) Ez a leltárív, amit ki kell töltenem. Kicsit meglepődtem, hogy itt ezt most nekem kell kitölteni. Minden angolul, jó, nyilván. De egy csomó olyan dolog szerepelt rajta, amivel aznap nem is találkoztam, plusz a négy büfének, ami egymás mellett van a bejárat egyik oldalán, egy standlapja van, azt sem tudtam, mi az, amit nekem kell kitölteni, meg mi az, ami a többieké. Nem baj, átrágtam magam rajta.
Harmadnap délre mentem. Én hülye! Eredetileg négytől szólt a beosztásom, de Nihat megkért, hogy jöjjek korábban, én meg beleegyeztem. Mindig így kezdődik. Aznap vasárnap volt, bank holiday. Olyan emberrohamom volt, hogy ötig nem tudtam kimenni még vécére sem. Ötkor kiengedtek kajálni, mert könyörögtem. Mást sem csináltam egész nap, csak fagyikat. Angolul kiszolgálni pedig egy halál. Baromira lefárasztja az idegrendszeremet. De legalább három nap alatt eljutottam arra a szintre, hogy egy kregtnblaáébgfdnnklndf féle motyogásból is megértem, hogy fagyit kérnek.
Éjfélkor végeztem, azzal a szent meggyőződéssel, hogy másnap szabad vagyok. Éjfélkor kiderült, hogy dehogy is, csak nem mutatták meg, hogyan kéne olvasni a beosztásban a sorok között. Másnap, tízre mentem, tizenkét óra munka után tíz óra pihenés. Nagyszerű.
Hétfőn, én kis hülye, azt hittem, a bank holiday-nek vége, nem lesz tömeg. Aznap valahogy a tudomásomra jutott, hogy a bank holiday csütörtöktől hétfőig tart. Délután négykor már könyörögnöm kellett a supervisor-nak, hogy küldjön valakit helyettem, mert már nem bírok koncentrálni, és nem vagyok benne biztos, hogy jól adtam vissza az embereknek. Húsz percet kaptam. Nagyszerű. Lefeküdtem a tengerparton nyitott szemmel aludni. Tele volt a hely turistákkal. Épp apály volt, a tenger annyira visszahúzódott, hogy látszott az homokos tengerfenék, az emberek mezítláb mászkáltak rajta, fürödtek a vízben, nagyon tetszett. Nagyon szerettem volna én is strandolni munka helyett...
Este hétig szólt a munkaidőm, hét előtt tíz perccel leforráztam magam teával. A forrásban lévő víz ráömlött a kézfejemre és a csuklómra. Először nem fájt, csak felbosszantott, hiszen nem tudtam azonnal hideg víz alá dugni, mert be kellett fejeznem a kiszolgálást. Mire a fagyi is sorra került, azt hittem, a víz szétmarta a csuklómat. Szóltam a többi vendégnek, hogy menjenek át a szemközti fagyis standhoz, mert be kell zárnom. Erre a parszt indiai, akinek a négy teája miatt forráztam le a kezemet, elkezdett kérni a haverjai helyett. Leforráztad magad? Na és?
Átmentem a mellettem lévő szlovák csajhoz, hogy megkérdeztem, ilyenkor mi a teendő. Elrohant a supervisorért. Már két büfé vendégei anyáztak miattam. Láttam, hogy bár én szóltam a vendégeimnek, hogy nincs kiszolgálás, jöttek helyettük újak, és a sorom csak nő. Újra elmondtam neki, hogy hol vehetnek fagyit az én standom helyett. Az egyik csaj erre kikelt magából, hogy adjak neki azonnal egy narancslevet. Erre én, bocsi, de bezártam. "Ahelyett, hogy itt mondogatod nekem, hogy zárva vagy, miközben nyilvánvalóan minden működik, igazán adhatnál egy narancslevet!" Na erre kiakadtam: "Megégettem a kezemet forró vízzel, nem tudok kiszolgálni, zárva vagyok, bocs." Na erre meg ő akadt ki, elkezdett ordibálni, hogy mekkora egy arrogáns tyúk vagyok, basszam meg, és fellármázta az egész büfésort. Miközben nekem a kezem annyira fájt, hogy fogni sem bírtam vele. Ennyit az együttérzésről.
Megérkezett a supervisor, bekente, bekötötte a kezemet, majd megkérdezte, okés vagyok-e. Erre én: igen, köszönöm, most jobb. Erre elindult kifelé. Utánamentem, hogy szóljak neki, lejárt a műszakom, mire olyan pofát vágott, mintha valamelyik szerettének halálhírét közöltem volna vele.
Tudsz maradni?
- Nem, sajnálom. Hulla fáradt vagyok.
- Csak egy órát.
- Nem bírok kiszolgálni!
- Akkor csak egy felet! Légyszi!
Olyan bánatosan nézett, hogy megsajnáltam, és belementem. Negyed óra múlva megjött Nihat.
- Mi történt a kezeddel?
- Megégettem.
- De azért jól vagy?
- Persze. Csak nagyon fáj.
- Akkor maradnál éjfélig?

Nagyon értenek hozzá, hogyan manipulálják az embert, de ez már sok volt. Haza akartam menni, hogy aludjak, megint eltelt tíz óra munkával, evés nélkül, elegem volt. Aludnom kellett. Végül nyolckor elengedtek. Hívtam egy taxit - a cég megállapodott egy taxitársasággal, és így 1,5 fontért utazunk éjjel haza. Szükség is van rá. Olcsóbb mint a busz, és ha LiLivel egyszerre végzünk együtt megyünk haza taxival.

Most mennem kell, mert mindjárt zár a konyha, és pirított kínai tésztát főzök a dolgozó lánynak, hadd örüljön.