Ez egy folytatás. Aki elmulasztotta elolvasni az előző bejegyzést, az most megteheti.

Szóval ott akadtam el, hogy hivatalosan is kijelenthettük, hajléktalanok lettünk. Ott csöveztünk egy padon, egy hátizsákkal és némi itókával, anélkül, hogy konkrét terveink lettek volna a ránk váró három nappalra és három éjszakára. Mit tehettünk hát?
a.: felhívjuk Jez-t, a leendő főbérlőnket, és elmagyarázzuk neki, hogy: "Figyi, Jez, kidobtak minket a hostelből, mert nem tudtuk fizetni a lakbért az elmúlt kb egy hónapban, szóval, ugye nem gond, ha még ma este becuccolunk? Lakbért ugyan neked sem tudunk fizetni, de ez gondolom, nem okoz neked fejtörést..."
b.: három nappalt és három éjszakát bóklászunk Brighton utcáin, remélhetőleg nem vágja el senki a torkunkat a tárcámban lévő 2 fontnyi összegért.
c.: felhívjuk Dave-et a hostel éjszakás managerét, mert azt mondta, ha elakadnánk, segít.

Felhívtuk Dave-et. Megmondtuk neki, hogy az utcán szunyálunk, de ne aggódjon, nem para, az anti-freeze-esek adnak nekünk extra-meleg hálózsákokat. És a tanácsadó csaj azt is felírta egy listára, hogy melyik nap melyik napszakban, hol osztanak szendvicset hajléktalan sorstársainknak. Reméltük, hogy nem fog esni...
Dave életében először elhallgatott. Némi gondolkodás után közölte, hogy fél óra múlva legyünk a hostel előtt, hoz meleg teát. Mit volt mit tenni, elzarándokoltunk hát teáért. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el, nem igaz? (ezt csak Jocó kedvéért, aki szereti a közhelyeket és népi eufremizmusokat)

Azért gondolhatjátok mekkora Joker-vigyor volt mindkettőnk fején! Az egyetlen biztos pont jövőnk sötét horizontján egy teázás volt egy tetovált fejű, kopasz, kigyúrt angol biztonságiőrrel.
Dave és Barbara (Dave lengyel barátnője) kihoztak nekünk a hostel elé - persze a térfigyelő kamera látómezején kívülre - egy termoszt, benne white tea, ahogy inglisék isszák, különben nem is rossz. Kaptunk hozzá műanyag bögrét és azt az utasítást, hogy menjünk el a hálózsákokért a városházához, aztán 10 körül hívjuk fel. Az volt a terve, hogy amint Satish bácsi, antikrisztusunk elhagyja a hostelt este tízkor, mi visszajövünk, Dave megágyaz nekünk a garázsában, ami szintén a hostel utcájában van, hogy a helyzet bonyolultságát tovább fokozza. Mindezt akkor kell megejtenünk, amikor Satish épp úton van hazafelé, ugyanis amint hazatér, lecsücsül a tévéje elé, kezébe veszi a távirányítót, és hajnal háromig nézi a saját gyártású hostel-bigbrother adását. Aki elvesztette a fonalat, annak így mondom: otthonról is tudja nézni a ház kameráit, és látja, amint a Dave ki-be mászkál egy termosszal meg egy dunyhával a hóna alatt. Az meg nem lenne jó, mert a Dave nem segíthet annak akit a Satish önkezűleg juttatott hajléktalansorsra.

Hogy ne szaporítsam tovább a szót: felkaptuk a városházánál a hálózsákokat, egy bácsi azt mondta, isten segítsen meg bennünket, aztán két órát üldögéltünk a tengerparton, csak azért, mert ott volt egyedül nyilvános vécé nyitott állapotában. (Nem volt épp rossz, ha nagyon fáztunk, megmelengettük magunkat a kézszárító alatt)
Tízkor rohantunk a garázsmenedékünkhöz, szigorúan úgy, hogy meg ne lássanak. Barbara közölte nagy ölelgetések közepette, hogy a lengyelek a hostelben az ismerőseiket hívogatják, hátha valaki befogadna minket pár napra. Dave közölte, hogy tárgyal egy pár ismerősével a következő éjszakáinkról, ne aggódjunk, kitalál valamit. Öt perc múlva ránkzárta a garázsajtót, és kiterültünk szedett-vedett ágyunkon. Alul voltak a hálózsákok, és kaptunk egy nagyon meleg takarót. A kabátunk szuperált vánkosként. Kaptunk még egy adag teát, és egy vödröt, szükség esetére...
Para volt, és reggelre összefagytunk, de ennél nagyobb veszélynek nem voltunk kitéve.

Reggel újabb adag tea várt, és sonkás szendvicsek. Barbara nagyon cukin gondoskodott rólunk. Kimentünk sétálni a partra és klotyótúrára. Bocs, hogy ezt ennyiszer megemlítem, de higgyétek el, akkora mennyiségű elfogyasztott tea után ez igencsak központi problémánkká lépett elő. Mire visszaértünk a garázshoz, új otthonunkhoz, a Dave-nek hírei voltak számunkra: szerzett nekünk szállást csütörtök reggelig. Ő maga fizetett érte 160 fontot. Padlót fogtunk, ő meg elkezdett anekdotázni arról, miként lett belőle majdnem lelkész. Tetovált fejű lelkész. Ő, aki öt évet töltött a francia idegenlégióban, és kinyírt kitudja, hány embert.
Mindegy, majd beteszek egy képet róla, érteni fogjátok...

Szóval a történetünk nagyjából itt ér véget. A központban egy magánlakásba kerültünk, valamiféle ifjúsági szállóra, ahol diákok laktak hosszú távon. A szobák négy ágyasak voltak, a miénkben csak egy koreai kiscsaj volt, az a fajta, aki olyan hank, mintha ott sem lenne. nem sok angolt beszélt, de olyan kütyük voltak nála, és annyi ruha, hogy nem semmi. Még a nevét sem tudtuk meg.
Visszaszereztük a laptopot, mert volt wifi a házban, és eltöltöttünk ott három nappalt, három éjszakát. A harmadik napon sikerült kiköltöznünk, be a pici lakásunkba. A Dave azt mondta, nem kéri vissza a 160fontot, de amint lesz miből, visszaadjuk. 60 fontot sikerült is visszaszereznünk belőle azzal, hogy hamarabb kiköltöztünk a diákszállóról. 
Én még azon a napon találtam munkát egy mekiben. Nem ad elég munkaórát, de több mint a semmi. Egy héttel később Lili is kapott állást a Mekinél, ő teljes állásban dolgozik, viszont Newhaven-be jár ki, ami másfél óra oda, másfél vissza.

Lassan minden rendbe jön, de azért sokat köszönhetünk a szerencsének, a családtagjainknak és az új angliai barátainknak is. És hát annak, hogy valamilyen csoda folytán 120font érkezett Lili számlájára az első angliai munkahelyéről, végkielégítés gyanánt. Na ezért nem haltunk meg mi éhen.