Rossz hírek... mert ilyenek is vannak.
De mielőtt, bárki azt mondaná, hogy "Nánánánáááá, Angliában is nehéz, bebebeeee!", ettől még ez most nekünk a legjobb hely a világon. Szóval, a rossz hírről:

Tegnap Satish(faction) (a háziúr), miközben szokásos esti mikrós kajánkat ettük a laptop előtt, alábbhagyó sírdogálással állandó mínuszban lévő bankszámlám felett, az asztalunkhoz lépett és megkérdezte, hogy mit szeretnénk, a rossz vagy a jó hírt. Csak nagy szemekkel bambultunk egymásra, nem válaszoltunk, úgyhogy belevágott. Kiderült, hogy kellemesen belakott, cuccainkkal teledobált, illatunkkal megjelölt szobánkat még fényévezredekkel ezelőtt lefoglalta egy fiú és egy lány. És bizony még telefonszámot se találtak hozzájuk, úgyhogy úgy néz ki, hogy ki kell költöznünk három napra. Ez volt az a pont, ahol az állunk leesett (Satish kutyája, Tia, kapva kapott az alkalmon, hogy megnyalogassa földön talált állainkat), szemünk még nagyobbra kerekedett és lefelé görbült a szánk (még a fánk is, amit Judy hozott). Satish, látván, hogy nem lelkesedünk a dologért, azt mondta, hogy megpróbálja megtalálni a telefonszámukat az embereknek, akik el akarják lopni a szobánkat és holnap meglátjuk, mit tehet értünk.



Ma pedig arra jöttünk haza az egész napos munkából, hogy nincs más megoldás, ki kell költöznünk arra a három éjszakára. Egyikünk az első emeletre, másikunk a másodikra, több ágyas (emeletes ágyas) szobákba. Na most nem is találok hirtelen megfelelő hangulatutánzó szót, ami kifejezné pontosan, hogy hogyan néztünk ekkor. Kisírtuk, hogy más megoldást keressenek: beköltözhetünk egy dupla matracra a japán lány mellé. Oké, ez még mindig jobb. Szóval most úgy néz ki, hogy ez lesz. Holnap én vagyok szabadnapos, úgyhogy elkezdem felkészíteni a szobácskánkat az elválásra (úrég, gondoljatok bele, más fog aludni (reméljük, csak azt...) az ágyunkban, más fogja használni a kádunkat (amit kitakarítottunk) és a klotyót (ami Judy szerint baktérium mentes) és, és, és... VÁÁÁ!). Csütörtökön pedig Judy lesz szabad, úgyhogy ő teszi meg majd a végső lépéseket, én pedig már nem haza jövök haza aznap a munkából. Nagyon szontyi vagyok most emiatt...
Ja, és mindennek tetejébe megfáztam, fáj a torkom, fejem, lábam, kezem, mindenem.

Már csak az az egy kérdésem lenne, hogy mi volt az a jó hír, amit Satish végül nem mondott el...... talán hogy nem kell az egész hostelt elhagynunk erre a három napra, hanem beköltözhetünk a házi laktanyákba is?! Vagy, hogy nem leprás szervkereskedők költöznek a szobánkba csütörtökön?! Vagy hogy nem kell fizetnünk a három napért a matracon?! Ja, várjunk csak, ezutóbbi valószínűleg igaz... Ez is valami, de nem sok... a szobánkat akarjuk, a G1-t, ahol a cuccaink szanaszéjjel heverhetnek a földön!!! Ki gondolta volna 5 hete, amikor megérkeztünk és undorodva néztünk mindenre és azt mondtuk az egész hostelre, hogy lepratelep és megbeszéltük, hogy ebben a szobában egy-két napon belül elvisz minket a lepra, hogy ennyire a szívünkhöz nő a saját kis odúnk?!?!?!