Nos, mielőtt vádló tekintetek kereszttűzébe fognátok kedves olvasóink, el kell mondjam, hogy már tegnap is megvolt a szándék, hogy írjak, de éppen olyan csiga tempóban haladt a wi-fi, hogy nem tudtam egyszerűen megjeleníteni az admint. Volt is grrr-zés és blááá-zás rendesen...
Lényeg a lényeg, most itt vagyok és arról szeretnék beszámolni, hogy ismét tévhiteket fedeztünk fel Angliáról. Mindenhol azt olvastuk és mindenkitől azt hallottuk, hogy az N.I. szám megszerzése kisebb harc és hogy az itt élő magyarok meg szokták ünnepelni, amikor végre megvan. Azt is olvastuk, hogy ha olyan interjúztatót kapunk, akkor az egész beszélgetés kihallgatásba fordulhat, ahol a kislábujjunk pontos méretére is rákérdeznek - persze inch és ezredhektár mértékegységekben.
Még a Charles Street-en való elhelyezkedésem után pár nappal elmentem a helyi JobCentre-be, ugyanis ott kell igényelni az N.I. számot. Akkor csak egy papírt nyomtak a kezembe, hogy az azon található telefonszámon kérjek időpontot a beszélgetésre. Rögtön telefonáltam egy fülkéből, de csak a gépinénivel volt szerencsém nem-beszélni, aki folyton azt hajtogatta - meg-megszakítva Vivaldi Négy évszakával - hogy minden vonal foglalt, legyek türelmes. No persze ez az egész nem ismeretlen senkinek, aki valaha próbálta elérni mondjuk a UPC ügyfélszolgálatát Magyarországon. De sajnos fülkéből telefonálni azt jelenti, hogy csak dobálod be az érméket, türelmes vagy, egy darabig, de aztán ahogy minden apród beleolvad az angol telefontársaság vagyonába, egy kicsit elkezd idegesíteni Vivaldi, aztán már a gépinéni hangja is, végül feladod. Én is így tettem. Nem is tértem vissza erre a témára egészen az EAT-nél való elhelyezkedésemig. Egyrészt azért, mert az első próbálkozás traumatikus volt, másrészt azért, mert a Charles Street-en azt ígérték, hogy segítenek, vagy hogy telefonálhatok az irodából. Végül ezekből sem lett semmi.
De az EAT, nagy cég lévén, elég komolyan veszi ezeket a papírmunka dolgokat, szóval egyik műszakom után kényszerítve lettem, hogy telefonáljak az irodából. Elsőre annyi ideig ment a gépinéni, hogy végül szétkapcsolt a vonal. Szép lett volna ezt megvárni egy fülkéből. Másodjára viszont sikerült, és egy gyönyörű kiejtésű nővel kezdtem párbeszédet. Mindent gyönyörűen artikulált, nem harapta el a szavakat, nem hadart, tökéletesen beszélt. Kérdezett mindenfélét, lásd: mikor érkeztem Angliába, voltam-e már korábban is, dolgoztam-e máshol, most hol dolgozom, mi a címem, mi a munkahelyem címe, házas vagyok-e, hány inch a kislábujjam. Nem, most hazudtam, nem kérdezte meg az utóbbit. Végül egyeztettünk egy időpontot, kivételesen és feleslegesen korainak tűnő reggel fél kilencre.
Eljött a nagy nap, izgultam. Próbáltam lemérni a kislábujjam, visszanéztem, hogy melyik repülővel jöttünk és gyakoroltam a névbetűzést (szeretik a nevemet angolék horny-nak írni, ejteni, ami csöppet mást jelent, úgyhogy jobban preferálom az 1. keresztneves megszólítást 2., általam kitöltött adatlapokat). Odamentem a JobCentre-hez, de az zárva volt. Kiderült, hogy csak kilenckor nyitnak, ami azért is érintett érzékenyen, mert persze én már negyed 9-re ott voltam. No mindegy, elcsaptam az időt a közelben az aznapi Metróval. 9 előtt negyed órával már olyan 30 ember várakozott a JobCentre előtt, arra gondoltam, hogy na, ebből verekedés lesz... Aztán kilenckor mindenki elkezdett beáramolni, és olyan volt, mintha mindenki pontosan tudta volna, hogy merre megy, csak én voltam elveszettke. Ezenkívül mindenkinél mindenféle papírok voltak, amiket mindenféle embereknek mutogattak, akik mindenfelé irányítgatták őket. Úgy éreztem magam, mint gyerek, aki mindenkinél nyalókát lát és úgy érzi, hogy neki is alanyijogon járt volna, legalább egy jégkrém. Szóval próbáltam haladni az áramlattal, mondtam a biztiőrnek, hogy nekem bizony időpontom van. Kérdezte, hogy hányra, mondtam, hogy hát én fél 9-et értettem, de ez nyílván nem lehetséges, és valószínűleg fél 10-ről volt szó, csak félrehallottam. Ettől függetlenül nem engedett fel, azt mondta, hogy mindjárt megkérdezi. Ez a mindjárt eltartott kb. 10 percig, ami még mindig fénysebességű a magyar viszonylathoz képest. Felirányított az emeletre, ahol két úriember azt mondta, hogy csekkoljam le a listát, rajta vagyok-e. Rajta voltam, csak egy kicsit írták el a nevem: Hornayi, ami még mindig sokkal jobb, mint a horny....
Leültettek egy nagy irodaszoba közepén, körben mindenfelé asztalok számítógépekkel, előttük fáradt kérdezőbiztosok, velük szemben pedig mindenféle szinten angolul beszélni próbáló emberek, néhányan kettesével. Azt hittem, hogy jó sokáig kell még ott várnom, lévén minden asztal foglalt volt, és még nem volt fél 10 sem. Egyszer csak megláttam egy hapsit, akiről rögtön az jutott eszembe, hogy na csak őt ne, ugyanis ez igenis a kislábujjam méretére lesz kíváncsi. Rettentő táskás és vörös szeme volt, elgyűrt arca. Előre rettegtem tőle. Előkészítgette az asztalát, helyezgette a széket és eljött értem. Lili magában: "francba, lehet, hogy túl rövid a lábujjam, hogy Angliában dolgozhassak!!!!!" Aztán persze kiderült, hogy nagyon rendes. Szerencsére minden irat nálam volt, aminek nálam kellett lennie, sőt azt mondta a pasi, hogy jó, hogy ilyen nagyon a biztonságra játszottam, mert így nem lehet probléma. Egy több oldalas kérdőívet kezdett el lapozgatni, ekkor kezdtem megijedni, de csak azokat a kérdéseket tette fel, amiket az artikulálós néni a telefonban. Semmi - aláhúzva, felkiáltójellel - semmi extrát nem kérdezett, nem vallatott, nem kihallgatott. Sőt, még meg is dícsérte az angolom.
Most várok, ugyanis a beszélgetéstől számítva kb. 4 hét, amíg egy levelet küldenek arról, hogy sikerült az N.I. szám igénylés és még kb. 3 hónap, amíg kiküldik a kártyát. De a lényeg, hogy túlvagyok rajta.
És még mindig nem tudom, hogy hány inch a kislábujjam...