LiLi & Judy menni Anglia

És most, mintha mi sem történt volna, folytatódjon a blogunk egy különleges bejegyzéssel. Egy olyan eseményről számolok most itt be, ami már régen történt. Persze nem nagyon régen, hiszen nem akarjuk (mi, írói többesben) megsérteni a bejegyzés tárgyának, okának, értelmének az érzéseit megsérteni. Szóval az esemény: 23 évvel ezelőtt, ezen jeles napon született meg legkedvencebb társam a mindennapokban. Nem, ezalatt most nem a Sophiana-ra gondolok, bár tény, hogy fiatalabb, tinédzser éveimben az is társam volt a minden-iskola-szünetekben.

(Ha esetleg véletlenül valahol ékezetek nélkül kezdenék el írni, bocsássátok meg, mostanában többnyire csak a mekis mutáns gépen billentyűztem, ahol nem létezik é és á, az ű-ről nem is beszélve, amiről szerintem azt hiszik, hogy valami földönkívüli betű. De legalábbis német vagy lengyel.)

Utólagos megjegyzés az alanti sztorihoz:

Anyám egy héttel a történtek után közölte: mikor az első faxot elküldtem az OTP-nek, hogy egy hét türelmet kérjek, ami arra kell, hogy hivatalos meghatalmazást írassak, az OTP felhívta anyámat, hogy a kérelem elfogadva. Ez már akkor volt, amikor túl voltunk a londoni úton, és pénzt dobtunk ki az egészre. Feleslegesen. Anélkül is elfogadták a kérelmemet, hogy megírtam és lepecsételtettem volna. Én meg ezen paráztam egy hónapon át.

Lehet röhögni.

Jó hírem van – elsősorban saját magamnak – nem kerülök börtönbe. Mielőtt bárki meglátná bennem a tolvajt, sikkasztót vagy mördörört, szögezzük le: csak az adósok börtöne fenyegetett.

A pár nappal (héttel?!) ezelőtti kis kedvcsinálóból már kiderült, természetesen a kutya kihozatal sem sikerült úgy, ahogy el volt tervezve… De végülis miért is sikerült volna, hiszen mi lenne ezzel a bloggal, ha velünk nem történnének mindig ilyen kalandos/katasztrófális/izgalmas/siralmas dolgok?! Miről tudnánk írni rendszeresen (oké, tudjuk, most sem írunk rendszeresen, de ez most más kérdés), ha folyamatosan lenne pénzünk, soha nem kerülnénk utcára, mindig lenne munkánk és soha nem lennénk betegek?!

Kedves Mindenki!

Orommel kijelenthetem, hogy nem haltunk meg (sem ehen, se semmilyen mas nyavalyakorsagban). Nem hagyjuk abba a blogolast, de amig meg nem oldjuk az otthoni internet kerdeset, nem igerhetek semmit. A kutyank megerkezett koszoni szepen, meg ocsem is a calais-i kalandokat, uzeni hogy maskor is vegigcsinalna szivesen, mert hol legyen az ember hajlektalan, mint Franciaorszagban. Ehhez a kijelenteshez Lili is teljes vallszelesseggel csatlakozni kivan. Hogy most mirol motyogok itten, kesobb elmagyarazom, a rutinosok mar kitalalhattak, hogy a kutyakihozatal sem ment siman, mint ahogy velunk semmi soha nem szokott. De nem csuggedunk, mert megoldottuk ezt is meg minden mast is, mert nem mi lennenk Lili meg Judy ha nem turnank ki magunkat ujra es ujra a kakibol.

Most csok meg oleles, meg viszont is, atadom a blokinek is.
Hamarosan jelentkezunk.

Gyerekek most igazán nagyon boldogok vagyunk, egyben be is vagyunk szarva rendesen.
Első állítás indoklása:
JÖN A KUTYÁNK!

Második állítás indoklása:
ÉS MÉGIS MIBŐL LESZ RÁ PÉNZÜNK?

Mekkora csoda ért már megint minket: két nappal az után, hogy kiakolbólintottak bennünket a Hostelből, Dave felhívott, hogy rendezzük már meg a ház Halloween partiját. Mindezt úgy, hogy a Satish fizet érte. Hehe. Nem tudom, hogy lehetett ezt beadni neki, mert látni sem akart minket addig, míg el nem kezdjük törleszteni az adósságunkat.

Ez egy folytatás. Aki elmulasztotta elolvasni az előző bejegyzést, az most megteheti.

Szóval ott akadtam el, hogy hivatalosan is kijelenthettük, hajléktalanok lettünk. Ott csöveztünk egy padon, egy hátizsákkal és némi itókával, anélkül, hogy konkrét terveink lettek volna a ránk váró három nappalra és három éjszakára. Mit tehettünk hát?

Annyiszor elmeséltük már együtt is és külön-külön is, hogy nagyon nincs kedvem újra erről jártatni a számat, de asszem, muszáj leszek...

Ott kezdődik a mese, hogy megnéztünk egy lakást, ami nemcsak hogy elnyerte tetszésünket, de baromira akartuk. Mindezt úgy, hogy egy fityingünk nem volt még ennivalóra sem. Két hete abból éltünk, hogy a recepciós Madárt (Madara) helyettesítettük. Mégis kiválasztottak minket, mert gondolom, jó benyomást tettünk. Elmeséltük a kutyánk történetét, beleegyeztek kész örömmel, hogy Lizakutya is jöhessen. Jez, a főbérlő azt is megengedte, hogy a kauciót csak később tegyük le. Ezt nem hagyhattuk elúszni, oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után... fejest kellett hát ugranunk a mély vízbe, ami alatt érthetjük azt, hogy egyik bolond a kútba ugrott, a másik meg utána.