Helló mindenkinek Brightonból!

Végre lecserélték azt a nyomorult rútert, úgyhogy visszatért a net a laptopomba. Amit ma majdnem le kellett adnom zálogba, de mindegy. A bank megmentett minket a teljes csődtől, és az én kicsi Corneliusom elveszejtésétől.

Először is: jól vagyunk, nem éhezünk, nem lakunk a móló alatt, és van munkánk is. Ezt kapjátok ki! :)

Tök izgi az egész, nem is hittem volna, hogy Brighton ilyen szép, és folyamatos ájuldozásban vagyunk a tenger iránt. Baromi kék az ég, napsütés van, nem eső, bár már láttunk havat is. Az durva volt. Az emberek hóembert építettek a tengerparton, meg hónyuszit, aminek hínárból volt a bajsza. Íme:

Éjszaka rózsaszín az ég, ez is durva.

De a legdurvább az a Hostel.

Szóval, hogy Ádámnál és Évánál kezdjem, április 2-án délután indultunk, este negyed hétre értünk Gatwickre, aztán egy órán át próbáltunk kijutni az épületből, majd megszakadtunk a tonnányi plüssállattal megpakolt cuccaink alatt. Aztán elvertünk némi pénzt a telefonfülkében. Igen, elfogadja a magyar 50-est. Öcsém a Ferihegyen a kezünkbe nyomott egy-egy rolni 50 forintost, a kis cukiság.
Aztán felszálltunk egy vonatra, ami cirka 25 perc alatt ért velünk Brightonba. London és Brighton között simán át lehet köpködni egymáshoz.
Háromnegyed kilenc volt, mikor megérkeztünk ide, durván késő volt, mivel szállást kellett találnunk éjszakára. Nem tom, említettük-e, de a csaj, aki a szobáját átadta volna, egy nappal az idulásunk előtt még nem tudta elérni a leendő szállásadóját, úgyhogy buktuk az azonnali lakhatást. Azóta sem kaptunk tőle jó híreket, úgyhogy a dolog felejtős.
Szereztünk egy térképet, és elindultunk megkeresni a Baggies nevű Hostelt, tartva attól, hogy ilyen későn már nem fognak minket beengedni. Hosszú-hosszú út, felmálházva. Eltévedt kisgyerek fejjel vonszoltuk be magunkat, s szerencsénk volt: az ötvenes nőci, akinek olyan a hangja, mint Maggie Smith-nek, megszánt minket. Arra az éjszakára megengedte, hogy maradjunk, de mivel nagyon be volt táblázva, másnap reggel el kellett húznunk a csíkot.
Leültettett minket az alagsori konyhába, hogy igyunk egy csésze finom teát. Imádni való volt - ráadásul csak 10-10 Ł-ot kért tőlünk, holott 12 volt egy éjszaka, vagy több. Bekapcsoltuk Cornelius-t, beparáltunk, hogy nincs még egy átalakítónk sem a konnektorhoz, úgyhogy tíz perc netet engedélyeztünk magunknak, aztán felmentünk a szobába, ami a legfelsőbb emeleten volt, a csomagjaink nélkül. Nosztalgiáztunk, sírtunk kicsit a kutya miatt, ilyesmi. Nyolcágyas szobában aludtunk, de csak egy lány volt ott rajtunk kívül.
Másnap reggel a csomagokat hátrahagyva elindultunk felkutatni egy másik hostelt, aminek csak a nevét tudtuk: Sluggies (azt jelenti pucércsigácskák) meg azt, hogy a partra merőleges utcák közül a First Avenue és a Northern street között van valahol. Ez kábé 10 utca, amelyiket át kellett néznünk. Órákon át járkáltunk fel-alá, bárkit megkérdeztünk, nem tudja-e, merre van a Sluggies, senki nem ismerte. Végül Lili leszólított egy pasast (Phil) egy ATM-nél, és kiderült, hogy ő is ott lakik.

 A HOSTEL

Egy olyan hostel, amit pucércsigák után neveztek el, elsőre viccesnek tűnt, aztán megdöbbentőnek. Az ajtóra van kiragasztva egy nyomtatott papír, amin szerepel, hogy ez egy diákszállás, egyébként, ha nem tudod, hol keresd, az életben nem akadsz rá.
Így néz ki kívülről:

Minimalista berendezés, oszló-málló bútorok, fotelek, kosz, ápolatlan fazonok, hát ez a mi hostelünk. A szoba, amit kaptunk szerencsére két személyes, úgyhogy nem kell megosztani idegenekkel. Lakókból széles a skála, róluk írunk majd bővebben később.
Mindenki piál és szív a nap 24 órájában, a vacsoránkat olyan tömény fűaromában költjük el néha, hogy csak lesünk. Állítólag egyik szombat este egy fazon elment cuccért a lakóktól összeszedett pénzzel: összesen 2000Ł-tal.
Ki mibe fekteti.

A szobánk kb 15 m2, van saját fürdőszobánk. A gond az, hogy nem volt kitakarítva, és a használt ágyneműért is nekünk kellett szólni, hogy cseréljék már ki. Egy csaj van itt folyamatosan, aki a recepciós vagy mi, lengyel (mi más?!) a neve Sylwia. Amikor először szóltunk neki, hogy ágyneműt szeretnénk, azt mondta, hogy egy perc és intézi. Aztán ötpercenként hiába jártunk a fejére. Végül 3 óra múlva adta oda őket. Ekkor neveztük el csigának. Később ugyanezt eljátszotta a fűtésünkkel, és az internettel is, amikor viszont arról volt szó, hogy haladékot kérünk, hogy utólag fizethessük ki a következő hetet, míg megjön a fizetés, már nem volt ilyen nem törődöm. Szóval a csiga egy nyomi.

Na én most lépek, mert meguntam a blogozást. Pusz.