Hogy is kezdjem... Szóval mint már Lili lelődözte az összes poént (tudom, tudom, ez vérlázító hazugság) tudtok róla, hogy trén ingen voltam. Már megint. Amiről mindig kiderül, hogy a játék lényege, hogy ki tud tovább ébren maradni, és hogy mekkorára tágulhat a koponyád, míg végül fel nem robban. Ehhez talán illő megjegyeznem, hogy én is azon szánalmas egyének táborát szaporítom, akik - ahogy betöltik a húszat, elkezdik síratni a fiatalságukat, és folyton arra gondolnak: "Ó, bárcsak még tizenhat éves kis suhanc lennék, akinek nincs más dolga-gondja, mint csücsülni egy iskolapadban!" Aztán ilyenkor mindig rájövök (mármint a masszív tréning közepette) hogy "Te jó ég! Hogy a viharba élném túl a tinédzserkoromat, ha most elölről kellene kezdenem! Én meg az iskolapad!" Én és a szabad felnőttkor! Ez sokkalta jobban illik hozzám.

Tehát a trén ing végig a már fentebb leírt két veszély legalább egyikének voltam kitéve. Mindkét nap reggel 10-re mentem, és hatig maradtam, másik öt sorstársammal egyetemben, és mindőnk arcáról egyértelműen leolvasható volt, hogy: "Wow, csóró kis bevándorló létemre megfogtam az isten lábát, nem kell többet egy étteremben mosogatnom napi 12 órában!" Jól van, rendben, nyilván erősen túlzok, de hát már megszokhattátok.
Az első nap azzal indult, hogy kitöltöttünk és szignáltunk néhány nyomtatványt, köztük a titoktartási szerződést is. A titoktartási szerződás, a munkaviszony megszűnésétől számított további egy évig él. Már ekkor kezdett tudatosulni bennem, mekkora dologba nyerünk mi bebocsáttatást. A tréning első napján azonban ebbe végül nem nagyon láttunk bele. Több tucat hosszadalmas Póverpojt beszámoló következett, és a szüneteinket leszámítva, aznap valóban nem is csináltunk egyebet. Meghallgathattuk az Otis nevű trénerünk gyorsfolyású beszédmódjában a Bábelmédia (bocs, de így jobban esik) néhány évtizedes történetét, az alapítókról, arról, hogy a Bábelmédia hove-i központja a legkisebb az összes többi később épült irodájuknál (van egy Kanadában, New-Delhiben, Madridban és Los Angelesben). A központ egyébként itt van egy köpésre, 15 percnyi sétára, a volt Dubarry parfümgyár épületében. Ezt csak érdekesség gyanánt.
A következő hosszas beszámolók tartalmazták az EA (Electronic Arts) történetét, szerepét a játékgyártás történetében, de főként a titoktartási kötelezettségeket, még egyszer a fejünkbe vésve. Azért az nem semmi, hogy az EA-nak fogok dolgozni, nem gondoljátok?
Az elmélet többi részével nem fárasztalak titeket, nekem is sok volt. Azt, hogy miből áll a munka, újabb Póverpojtos vetítésekkel próbálták velünk megértetni. Most megpróbálok mindent úgy leírni, hogy ne sértsek meg semmilyen cégtitkot, még azelőtt, hogy szerződésem lenne.
Tehát. Adott egy játék. Kijön PC-re Macre, Windowsra, Linuxra többféle verzióban; PS2-re, PS3-ra, Wii-re. Mindegyiket külön kell tesztelni, mert a hibák az adott rendszer sajátosságai. Ezeken belül vannak a nyelvi programok, tizenakárhány európai nyelven, mindegyiknél szükség van anyanyelvi tesztelőre, mert a játékokat szörnyűséges fordítóprogramok fordítják, és tele vannak félrefordítással, nem lefordítással, helyesírási hibákkal, olyan karakterekkel, amiket csak úgy beledobál randomszerűen például: ßä¤, amik a jó ég tudja, hogyan kerülhetnek bele például a magyar verzióba. A legfőbb feladatunk tehát ezeket kiszűrni, és javítani, jelentést írni róla kódnyelven, ahol a kis- és nagybetű is számít, és olyan rövidítésekkel, különleges angol szavakkal kell megfogalmazni, amelyeknek a felét nem is értem, a  másik felére pedig nem emlékszem.
Aztán van a másik kategória, amik nem a nyelvi, hanem programozási hibák, elcsúszott, levágott, átfolyó, nem létező feliratok. Minden egyes hibáról többsoros kódnyelvi beszámolót kell írni, a nap végén pedig pontban ötkor beszámolót küldeni felettesünknek. A munka tehát ennyi: nézed, játszod a játékot, hibát találsz, újrajátszod a játékot, hogy pontosan le tudd írni, hol van a hiba, hogyan található meg a legegyszerűbben, hogyan kell kijavítani, esetleg mire cseréljék ki az adott mondatot, ilyesmi.
A játék, mivel én dolgoztam egy nagyon régi és számomra buta mangafigurás PS2-s baromság volt, amivel a második pályán sikeresen kinyírtam a főszereplőmet. GAME OVER. Kezdhettem elölről. Hozzátenném, most játszottam először PlayStation-nel. Valószínüleg én voltam az egyetlen, ami megijedt, amikor a távirányító vagy mi elkezdett rángatózni a kezemben a harcjelenetnél... Megkínlódtam a gombokkal is, nem vitás. Na de még mindig jobban élveztem, mint az utána következő beszámolóírást, amikor rádöbbentem, hogy nem emlékszem sem arra, hogy hol vagyok a játékban, milyen speckó módon juthat el ide az, aki majd kijavítja, sem arra, hogy mit kell írni a bugreportba. Úgy éreztem magam, mintha meg kellene operálnom valakit, úgy, hogy nem végeztem el az orvosi egyetemet. Szinte semmit nem mondtak el kétszer, elsőre pedig az erős koncentrálás ellenére csak azt hallottam, hogy zümmög a fejem ütemesen.
Na a tréning nagyjából ennyiből állt, a végére egész belejöttem (rájöttem, hogyan lehet megnyitni a hálózatban dolgozó tréningtársaim dokumentumait, és abból tanultam meg az alapokat). Otis megdícsért, azt mondta, csak gyakorolnom kell, de nagyon jól csinálom. A csapat fele egyébként megy Madridba vasárnap, az EA központba, ugyanilyen képzetlenül, mint én. Én magam pedig valószínüleg 11-én kezdek el dolgozni egy új prodzsekten, amiről nem lehet tudni, milyen játék, és amint megtudják, kódnéven fut majd, ki sem szabad mondani az igazi nevét. Soha senkinek nem árulhatom el, milyen játékon dolgozom, dolgoztam, vagy felhívni a figyelmet internetes fórumokon arra, hogy "nézd meg itt és itt a játékot, és ott a hiba!"

Zárszóként csak annyit, hogy a munka hétfőtől-péntekig tart, reggel 9-től este 6-ig. Szünetek: (ezt kapjátok ki) 11-kor húszperces, 1-kor egyórás, 4-kor újabb húsz perc. Mármikor elhagyhatod az íróasztalodat, vagy beszélgethetsz a prodzsekten dolgozó társaiddal, mert itt nagyon is értékelik a kommunikációt, így mehet előbbre az üzlet.

Izgalmasnak látszik, és egy olyan feladatnak, amit nem az értelmi képességeim alatt, hanem jóval felett végzek, ami ösztönöz arra, hogy megtanuljam tisztességesen csinálni. Angliában minden bevándorló erről álmodik...