Oké, szóval azt már megszoktam, hogy az emberek mindig a konyhazárás előtt maximum egy órával, minimum 5 perccel szeretnek sok kaját rendelni. Emiatt túlórázom szinte mindig, és emiatt nem értem, hogy miért 20:30-ig szól az elszámolt munkaidőm. De ezen már túltettem magam, sőt, kezdek ráérezni, hogy hogyan lehet mondjuk 9-re bezárni, még így is. Épp ezért volt sokkoló a mai nap a számomra.
Tudni kell, hogy konyhai pályafutásom második hetében egy kicsit a szakadék szélére kerültem: nem bírtam a nyomást, a stresszt és úgy gondoltam, hogy na ez az egész konyháskodás olyan, amibe soha nem fogok tudni beletanulni. Bőgicséltem némit még JP előtt is, aki atyai/anyai ölelésbe zárt és közölte, hogy "I have faith in you!". Persze megpróbáltam nem arra gondolni, hogy ezt csak azért mondja, hogy végre kiszabadulhasson a konyhából és visszamehessen bározni... Szóval erre a hétre már túltettem magam ezen a hullámvölgyön.
Például ma: nagyon nyeregben éreztem magam egész nap (eltekintve attól a ténytől, hogy Judynak vészmegbeszélésre be kellett jönnie, ami egy felől kellemes és üdítő volt, másrészt az ok, amiért jött, már kevésbé volt kellemes és csöppet sem volt üdítő), minden kaját úgy küldtem fel, mint a karikacsapás, mondhatni "Easy as pie". :) A zárással is egész jól álltam, fel voltam készülve az utolsó órás hajtásra is. Meg is indultak a rendelések 7 óra után 5 perccel és meg sem álltak egy fél 8-as hat tételes rendelésig. Addig jól is alakultak a dolgok, viszont abban az utolsóban szerepelt két 'cheese twister' (innentől sajtos nyavaja), amiknek minimum 15 perc kell a sütőben de inkább 20. Annak rendje és módja szerint fel is telefonáltam, hogy mondják meg a kedves vendégeknek, hogy azzal bizony várni kell egy picit, mivel a rendeléseket mindig egyszerre kell felküldeni. Bedobtam a sütőbe az összesen 8 sajtos nyavaját és elkészítettem minden mást, amit kértek, ott vártak mind a melegentartó alatt. Ekkor jött az első telefon: mikor készülök már el az utolsó rendeléssel. Megmondtam, hogy úton van, de a sütő lassú, mondják meg. Paranoid mód ellenőrizgettem a sütőt, de csak nem akartak barnulni azok a nyomorult fagyasztott sajtos bizbaszok. Jött a második telefon a főfőnöktől, hogy mit mondjanak a vendégeknek. Megmondtam, hogy kb. 5-10 perc és fent lesz minden. Ehhez képest sikerült 3 perc alatt felküldenem a cuccot. Elkezdtem takarítani és a bárosoktól lekértem a mosatlan tányérokat. Leérkezett a lift, kinyitom és mit látok?! Az utolsó félórám munkája, mind a hat tétel az utolsó rendelésből, a nyolc sajtos nyavajával együtt érintetlenül hevert ott a piszkos tányérok között. Agypukkasztó!
Később megkérdeztem a főfőnököt, hogy ugyan, mégis mi történt. Elmesélte, hogy még azt is felajánlották a vendégeknek, hogy nem kell fizetniük, csak egyék meg a friss, meleg, finom és értékes ételt. Nem, nekik nem kellett, mert negyed óra helyett félórára kapták meg. Úgyhogy hozzá sem értek. Ment az egész a kukába. Legalább Judy ott lett volna, hogy megegye, befalhatta volna az egészet... De amennyi kaját a kukába söpörtem, abból lehet, hogy Etiópia felét is jól lakattam volna, bármilyen közhelyes is ez a megjegyzés most.
Úgyhogy nem elég, hogy áldoztam a pocsékolás oltárán, de még túlóráznom is kellett, hogy elkészítsek egy csomó kaját a senkinek. Brrr... Na ez fájt. De holnap szabadnap és fizetésnap is, szóval még mindig és always look at the bright(on) side of life.... :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.