Itt ülök a hostel alagsorában, forrócsokit szürcsölve, odakinn zuhog az eső, vagy épp nem, ki tudja. Otthon hőségriadó, itt pedig mint rám vert csapás fityiszt mutat nekem az angol időjárás. Hiába van tőlem 100 méterre a tenger, hozzá sem érhetek.

Nem tudom, miről hablatyoljak itt most nektek, de elég hosszú idő telt el a legutóbbi felbukkanásom óta, úgyhogy azért csak próbálkozom. Amolyan holtidőszakom van, otthagytam a Piert, de még nincs új munkám, az igazat megvallva nem is nagyon töröm magam érte. Hiányzik a családom is, a kiskutyánk is, róla sem tudok egyebet, minthogy szépen hízik. Pedig nem szép elhízva.

Nem tudom, mit szeretnék dolgozni, a Piert nem szerettem, és nem akarok most megint egy olyat, amit nem szeretek. Jó vicc, mi? Minek jöttem akkor Angliába? Jó itt nekem, ne aggódjatok, mindig ezt mondom. Persze ez nehéz ügy. Nem állítom, hogy épp most a legjobb, de látom magam előtt a célt, hová kell eljutnunk, miért kell megdolgoznunk, miért kell visszamennem dolgozni. Október közepén visszamegyünk a Pökiért, akinek biztosítanunk kell addigra egy megfelelő otthont. Ez olyan gyerek dolog, tudjátok. Akinek van kötődése állatokhoz, az tudja.
Ha nekünk összejön, öcsém is követ minket. Amíg nem tudom neki vigyorogva azt mondani, "gyere ki a tutiba!", addig nem rángatom magam után. Néha úgy érzem, hogy csak nekem fontos az, hogy kijöjjön. Naiv vagyok, ha azt mondom, munkálkodunk egy szebb jövőn?

Hiányzik a haza, nem a Magyarország, mint haza értelemben. Elsősorban az otthon, a biztonság értelemben. A megszokott és elhagyott dolgok. A szobám, a jól felszerelt konyhánk, a privát szféra. Most már a hostellakók sem viccesek, nem akarok velük a minimális kommunikációnál, a szia-sziánal többet. Tele van a hely, és ez most már érezhető. Az egyik beszólt, hogy a pohár, amit használunk, kellene neki. Egy másikkal összevesztem a mosógéphasználaton. Részeg volt, de annyira, hogy amikor felszabadult a mosógép, elfelejtette használni. Egy hülye bámulós angollal naponta megy a meccs. Lekoptattam párszor, de nem ért a szóból, egyik este megkérdezte, miért mászok ki az ablakon (leszedni a ruhákat a szárítóról, mert a kertajtót pontban kilenckor zárják, és 10 óra volt, szerintem pontosan tudta is ezt, és láthatta a két szemével), erre én bepöccentem, és csak annyit mondtam, nem a te dolgod. Erre ordibálni kezdte nekem, hogy Fuck you! Fuck you!
Ez azért már sok.

Most jól kipanaszkodtam magam, kiöntöttem a lelkem. Lesz jobb is, volt már rosszabb is. Amint jobb idő lesz, én is jobban leszek. Most puszi mindenkinek, majd igyekszem írni.