LiLi & Judy menni Anglia

Először is, mint nálam oly sokszor, egy kis címmagyarázat: a Magyarországon hű, de nagy népszerűségnek örvendő Megasztár és Csillag születik nyugat-európai illetve amerikai társait mi kevéssé ismertük meg név szerint. Esetleg egy-egy youtube-on terjedő videón keresztül láthattuk Bianca Ryan-t, a 12 éves csodagyereket vagy esetleg mostanában olvashattunk utána, hogy Leona Lewis-t is egy ilyen brit tehetségkutatón fedezték fel. Én személy szerint soha nem voltam oda ezekért a műsorokért, a Játék határok nélkül mindig jobban lekötött, mint a Ki mit tud. Például elképedve ámultam és bámultam, amikor Magyarországon szívtipró férfiszépségideált csináltak Torres Daniból, aki az osztálytársam fiúja volt gimnázium idején, így többek között vele jártam a szalagavató keringőmet. Semmi extra nincs a gyerekben, szombat esténként mégis azt kellett néznem, ahogy tinilányok szívüket és lelküket illetve torkukat kiordítva áhítoznak utána. Szóval a gépezet mindig ledöbbentett. De ez egy másik téma, a lényeg, a lényeg, hogy Anglia tehetségkutatóját - az amerikai példára: America's got talent - Britain's got talent-nek hívják. Eddig a címmagyarázat. Most pedig következzék a sztori:
Ma fél 12-re mentem munkába, megérkeztemkor már szép kis tömeg álldogált a Churchill Square közepén, akkor még nem tudtam, miért. Aztán szépen átvedlettem az egyenruhámba, mellény, sapóka és kötényke fel, seprű kézbe, irány a kioszk külső tere. Söprögetek, egyszer csak felcsendül valami zene. Zongorapüfölős kiscsaj zene, nem ütközik ki az átlagból: Michelle Branch, Venessa Carlton, Colby, Alicia Keys, Kate Nash, Sandi Thom, Adele (akit csak járdaüldöző lánynak hívunk Chasing pavements című száma után), a felsorolás napról napra bővíthető. Ezek mind olyan zenék, amiket el tudunk hallgatni háttérként, de azért nem kéne a privát kollekcióba. Szóval a kiscsaj a Churchill Square-en püföli a szintetizátorát, a nép egyre gyűlik köré. Elfogadható, de jócskán maníros, felvett, beidegződött hibákkal megtűzdelt, de hallgatható hanggal énekli a Red Hot Chilli Peppers Under the bridge-ét (kezdem úgy érezni magam, mint Nick Hornby, aki gyakran találja magát úgy, hogy bizonyos hangulatokat csak egy-egy számcímmel tud megragadni igazán). Aztán énekli az Oasis Wonderwall-ját (tábortűz fíling). Aztán az újabbak közül énekel Maroon 5 She will be loved-ot és Paulo Mutini Last request-et, illetve James Blunt You are beautiful-t. Becsúszik még a Train-től a Drops of Jupiter és Elton John-tól a Your song ja, és James Morrison You give me something-je. Ekkor arra gondoltam, hogy végülis téren zenélésnek megfelelő a repertoár, egy kicsit a populárisnak, egy kicsit a nosztalgiának, egy kicsit a tábortűznek.
Aztán csend lett, gondoltam végére értünk a daloknak, az egybegyűlt nép tapsvihara is erre engedett következtetni. Aztán újra felcsendült az Under the bridge. Oké, gondoltam ráadás van, a közönség kedvencet kell játszani, női hanggal mindig érdekes egy férfi szám. Aztán jött a Last request és a Wonderwall aztán újra az Under the bridge. Fejemben előre programozott, random üzemmódra állított, élőzenét imitáló gépek jelentek meg. A harmadik Under the bridge után és a második Drops of Jupiter előtt megkérdeztem az egyik kollégámat, hogy velem van-e a baj, vagy ez a lány tényleg ugyanazt a 6-7 számot játsza körbe-körbe. Ha igazán érzékeltetni akarnám ledöbbenésemet, amit kollégám okozott, akkor angolul írnám ide válaszát, de nem leszek ily kirekesztő:
(Kérdésem angolul: Is it just me, or she actually plays the same 6 or 7 songs all around?)
- Először is, ez egy fiú. (Válasz angolul: First of all, SHE is a boy.)
- Fiú? Nem lány? Fiú?
- Igen, fiú, és tudom, hogy most mire gondolsz...
- Másodszor pedig, igen, ezt a 6-7 számot játsza állandóan, van, hogy kijön egy nap, és egész nap játszik, de csak ezeket a számokat.
- Nem lány? NEM LÁNY?!?!?!
Szóval kiderült, hogy az új, feltörekvő brighton-i zongorapüffölős kicsaj igazából kissrác. Uh...?!