Én mondom nektek, kedves hallgatóságom, ha Angliába jöttök, készüljetek fel rá, hogy lebetegedni szigorúan tilos, a pénztárcátok súlyát és a cégpolitikát is figyelembe véve.

Nekem sikerült az itt eltöltött két és fél hónap alatt már a második betegségemet összeszedni. Az elsőt rögtön a megérkezésünk után, a másodikat pedig most, pedig általában ötévente egyszer kapok be valami kötelező náthát és ennyi. Gondolom az angol időjárás a bűnös, meg a munkakörülmények. Brühü.
Szóval egyik nap a pier közepén, az egyik fánkosban töltöttem vagy 10 órát. Rohadt meleg volt, úgy értem, odakint. Valami 40 fok. A kioszkból ráláttam a tengerparton pecsenyére sült szabadnaposan fetrengő népre. Plusz a 190 fokon izzó fánkmasina egész nap tolta az arcomba a forró olajgőzt. Nyálkahártya- és pólustisztítás egyben. Jákk. Emellett leszedettem három ablakot a kioszkról, szóval kereszthuzat. Ja és kedves supervisoromtól, Alenától kaptam még egy ventillátort is. Ezzel aláírtam a halálos ítéletemet...

Másnap már tudtam, hogy mindezt nem kellett volna. Szóval nem azért betegedtem meg, mert a szabadnapomat a tengerben pancsolva töltöttem...!
Merthogy LiLi végzett fél kettőkor, én addigra beteszkóztam, vettem tigriszsömlét, sajtot, felvágottat (igen! megmertem venni az első roast chicken nevű sonkaszerű dolgot, amiről végül kiderült, hogy finom...) egybehajigáltam őket, és egyenként aromazárós tasakba helyeztem (ez történik, ha az ember csak halogatja az alufólia-vásárlást). Összepakoltam mindent, amit a teszkózás előtti aprócska kitérőben vásároltam (plédecske, tengerezős papucsocska, hagyjuk...) két óriási Primarkos papírtáskába. Alig bírtam őket mozdítani.
Az időjárás elég viccesen alakult. Korán reggel verőfényes napsütésre ébredtünk. Aztán beborult. Kisütött. Beborult. Szokásos. A parton pedig. Napozol. Betakarózol. Kitakarózol. Naptejezel. Jaj, ez nem volt jó ötlet, újra betakarod magad. Aztán: Nem érdekel, akkor is bemegyek a vízbe. Mentünk is.
Egy hónapja fürödtünk benne utoljára, akkor azt mondták, nyolc-tíz fokos lehet. Most már azt rebesgetik, 17-20 fokot is eléri. Ha nekem azt mondják a Balatonra, hogy: szuper! Már 20 fokos! én azt mondom: kapd be, bele nem megyek! Na de a tenger az más. Komolyan tudod értékelni, ha jártál benne, amikor nyolc fokos volt...
De nem barnultam le. Rohadt fekete fellegek közelítettek, hazakullogtunk, a napocskafaktorunk kielégítése nélkül.

Következő reggel nem sok kedvem volt bemenni dolgozni, a fentebb említett okok miatt, és nem is maradtam sokáig, mert hazakunyeráltam magam. Nem mintha annyira szarul lettem volna, csak épp úgy esett, hogy nem nyitottuk ki a kioszkomat a kevés vendég miatt, én pedig két órával később szembe találtam magam a semmittevéssel, amire négyen voltunk. Három nulla forgalmú büfére. Odalopóztam az iroda elé. Bent volt Barry, aki Nihatot helyettesíti törökországi távolléte alatt.
Barryről csak annyit, hogy tükröződni látszik rajta minden amit az általunk valószínűsített hogyan legyünk jó managerek tréningen magába szippantott. Mikor először láttam, bemutatkozott. Mint mondta, azért teszi, mert ha esetleg látnám ide-oda futkosni a pieren, ne úgy gondoljak rá, hogy ki ez a fazon, hanem, hogy tudjam, kicsoda. Gondoltam: "ja, hogy ha majd futkosol a pieren, és odakiabálsz egy takaríts, ha unatkozol-t, ne azt gondoljam, hogy kapd be, amúgy meg ki a franc vagy, hanem tudjam, hogy ez egy manageri utasítás... Mint kiderült, sejtéseim beigazolódtak. Fél óra múlva jött, megdícsérte a hajam (ez megint valami tréninges baromság, mint az is, hogy minden mondatuk végére odateszik, hogy: Dzsudit.) aztán közölte, hogy vegyem fel rá a sapkát, és takarítsam ki ezt meg azt meg amazt, meg a kasszagépet is mossam le, de ne, ne ezzel, Dzsudit, hanem azzal a tisztítószerrel, kérlek.
Szóval ott tartottam, hogy ácsorgok az iroda előtt. Hárman voltak odabent, nem nagyon akaródzott nekem besétálni, de Barry kimosolygott, hogy:
 - Hello, darling, hogy vagy? Jól? Mert ha a dolgozó jól érzi magát, akkor én egy boldog manager vagyok!
 - Hát igazából arra gondoltam, hogy ha már ugysem nyitjuk ki a kioszkomat, miért is ne mehetnék haza akár most... Elkaptam valami náthát, szóval pihenhetnék is otthon, különben meg négyen vagyunk az egyik oldalon, a másikon hatan, elég felesleges a jelenlétem...
 - Beteg vagy?
 - Hát még nem olyan vészes, de azért nem volna rossz kipihenni, és akkor holnap egészségesen jöhetnék be dolgozni...
 - De ha beteg vagy, miért nem telefonáltál be reggel, és maradtál otthon? Ha bejöttél, miért akarsz hazamenni?
 - Mert úgy gondoltam, hogy ha kell, tudok dolgozni, de most itt vagyok, és nem is kell dolgozni...
 - Unalmas nap ez, ugye?
 - Hát eléggé az. Tudod, négyen vagyunk és...
 - Szóval unatkozol.
 - Nem dehogy is. Csak gondoltam...
 - De most mondd meg őszintén: beteg vagy, vagy unatkozol?
 - Öhm... Mindkettő.
 - Akkor menj vissza dolgozni. Ha unatkozik valaki, még nem fogom hazaengedni.
 - De Barry. Nincs mit csinálni, én pedig nem vagyok túl jól. Nem azért akarok hazamenni, mert unatkozom.
 - Akkor most mi az igazság? Nem érzed jól magad, vagy soppingolni akarsz menni.
 - (Kapd be) Nem érzem jól magam.
 - Akkor jelentkezz ki, és menj haza. Holnap találkozunk. Jobbulást.

Hazamentem, pihentem. Másnap persze még szarabbul voltam, hívtam telefonon, közölte, hogy:
 - Ma csak 5-re jössz, ugye, Dzsudit? Akkor addig elmehetsz orvoshoz, és 5-kor találkozunk.
 - Barry, nekem még nincs biztosításom. És ez nem is olyasmi, amihez orvos kell.
 - Tehát akkor nem is vagy beteg.
 - Valószínüleg influenza. Csak pihennem kell, és beszedni olyan gyógyszereket, amik itthon is vannak.
 - De ha lázas vagy, menj orvoshoz. Menj kórházba, az ingyenes. Honnan tudjam, hogy tényleg beteg vagy és nem csak akadt valami jobb programod?
Hát erre már nem tudtam mit mondani. Közölte, hogy jobbulást, és hogy holnap találkozunk. Mert hogy ha nem megyek kórházba se, akkor holnap be fogok menni dolgozni.

Másnap telefonáltam, de már csak a magyar biztiőrrel, a Zsoltival beszéltem, és üzentem a Barrynek. Még egy vallatást nem biztos, hogy el bírtam volna viselni cifra magyar káromkodások nélkül.

Több napot már nem mertem otthon maradni, vasárnap be kellett mennem. Egész jól voltam, ennek ellenére az Alena és a kedves nemzetközi csapattársak is folyamatosan kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Jól.