LiLi bejegyzését csak annyival egészíteném ki, hogyműanyag piknikvillát és kést sem vásárolhatsz személyi nélkül, ami vicces, de ne firtassuk.

Miután LiLi felcsapott táplálkozáskutatónak, én is szakmát változtattam, átnyergeltem az etológiához. Íme a történet:

Brighton Pier oldallépcső, a partra vezetős. Judy munkában, öt perc szüneten, lépcsőn ülve eteti a rákokat. Gyerekcsoport jön (nem, nem az ő viselkedésüket figyeltem meg, bár az is megér egy misét) kisfiú nem szarozik azzal, hogy a tescós szatyornyi szemetét a kukába tossza, lerakja mellé. Gyerekcsoport megy, sirálycsapat jön...
Sirálycsapat nekilát módszeresen elpusztítani a nejlonszatyrot, húzzák, vonják, tépik, csípkedik, ímhol kipottyan belőle egy műanyag tasakos háromszög alakú szendvics, láthatóan bontatlanul.
Sirálycsapat nekiesék a szendvicsnek, húzzák-vonják, tépik, csípkedik, eredménytelenül. Judy lábától egy méterre. Judy még nem tudja eldönteni, elhessegesse-e őket, vagy nyomuljon-e tovább az etológia-prodzsektben. Vár.
Újabb sirály érkezik, nem nagyobb, nem kisebb, de határozottan határozottabb. Kerget, szárnyat emelget, mellkast dülleszt, magának akarja a zabát. A többi egy lépést hátrál, de nem tágít. Sirályunk megkaparintja a szendvicset, tépked, cincál, ütöget a betonhoz, eredménytelenül, majd meglátja Judyt, gondol egyet, felkapja szendvicsét, leteszi ember lába elé közvetlenül. Csőr hangos sírásra nyit, belebámul ember arcába. Ember röhög, csodálkozik, de szót fogad sirálynak, hisz milyen intelligens dolog ez, használni az embert öncélulag.
Judy kinyit szendvicset, elédob maddárrajnak. Szendvics egy másodperc alatt sirálycsapat martalékává válik.

Most ennyit tudok írni, mert merül a laptop, és mennem kell hajat festeni.