Hát helló drága olvasóink! Mostanra már biztos nagyon kíváncsiak vagytok, hogy mégis mi a rezes lópikulát csináltunk a cicával, úgyhogy elmesélem az egészet az elejétől. Váltsatok pizsire, csináljatok egy forró kakaót, üljetek kényelmes fotelbe vagy kuporodjatok az ágyba és vesszetek el ebben a fordulatos és izgalmas mesében, kedves olvasóim...

Egyszer volt, hol nem volt, az üvegtopánka-hegyen is túl, ahol kurta markú falac túr, egészen pontosan Angliában, Brightonban (a kurta markú falac helyi állat, nézzetek utána!) élt két fiatal leányzó. Egy büdös és penészes hostelben tengették minden napjaikat 4 hónapja, rendszeresen elcsodálkozva azon, hogy a világ tele van mosogatni nem tudó emberekkel. De ez egy másik történet. Szóval ebben a strucclábon sem forgó palotában éldegéltek, amikoris egyik este kiültek a ház elé dohányozni. Beszélgetésük hevében is észrevették a pici cirmos cicát, aki a parkoló autók mellett próbált elhaladni előttük. Mivel a cica nagyon kedvesnek tűnt és nyakörve is volt, ezért a két leányzó (innentől nevezzük őket csak Judynak illetve Lilinek) magához csalogatta őt. A készülődő vihar, az elszáguldó autók mind-mind nagyon megijesztették a macskát, még akkor is, amikor már Judy ölében élvezte a simogató-dömpinget. A két lány hozott neki tejet is, amit örömmel nyalogatott a kismacska, aki felettébb soványnak tűnt Judy és Lili hiányos macska anatómia ismerete mellett is. Megszületett a döntés, a cicának bent a helye...

Azt hiszem leváltom a mese-stílust, mert így nagyon nehéz fogalmazni, ezúton is le a kalappal minden meseíró előtt. Szóval behoztuk a cicát, felcsaptuk az internetet és megpróbáltunk elveszett cicás hirdetéseket keresni. Eleinte csak annyit írtunk a google-ba, hogy "lost cat Brighton" aztán "missing cat Brighton" aztán idővel, ahogy a keresés nem hozott eredményt, már így nézett ki a keresés: "missing tabby cat blue collar with bell Brighton". Brightonban elég nagy hagyománya van az állatok szeretetének, ezért rengeteg macska- és kutyamentő oldalt találtunk. Itt nagyon kevés a kóbor állat, mert amelyikeket meg lehet fogni, azokat megfogják és menhelyre vagy más biztos helyre adják őket. Szóval a keresgélés nem járt eredménnyel az interneten, de én úgy emlékeztem, hogy láttam egy elveszett cirmos cicás hirdetést valahol Hoveban, úgyhogy elindultunk megkeresni a plakátokat vagy valakit, aki tud valamit a macskáról. Mondanom se kell, hogy nem jutottunk semmire, a cica pedig rettentő ideges volt a villámlástól, a dörgéstől és főleg az autóktól. Teljesen egyértelmű volt, hogy benti cica, mert nagyon ápolt volt, tiszta, illatos és olyan bújós, hogy én ilyet még nem láttam. Judy egy darabig hitt benne, hogy a Pride-on talált nyakba akasztós, szivárvány színű síp szalagjával majd sétáltatni tudja a macskát, mint egy kutyát, de természetesen ez nem jött össze. Úgyhogy maradt a hurcolászás ölben, ami néhány nyolc napon túl gyógyuló sebet eredményezett. Nem a macskának, nekem... :)

Végül visszajöttünk ide a hostelbe, rettegve attól, hogy Satish (házmester, tulaj, nagyfőnök, big brother egyszemélyben), mivel még hajnali háromkor is hajlamos figyelni a házat behálózó cicitévé (CCTV) adásait, hamarosan megcsörrenti a telefont, hogy ugyan, mégis mi a fészkes fenét gondolunk mi magunkról, hogy cicát hozunk a házba, ahova maximum ő hozhatja be a kutyáját (aki nem mellesleg utálja a macskákat). De szerencsére úgy tűnik, hogy az aznapi adást kihagyta. Lényeg a lényeg, a cica feljött velünk a szobába, kapott enni (bacon-t) és kapott vizet. Megjelölte a pofijával az egész szobát, még a szemetesünket is. Hatalmas dorombolást vágott le, olyan kedves volt, hogy Judy, aki tényleg nem egy macskás lány (na én sem vagyok az, de mivel a nővéremnek is és a legjobb barátnőmnek is van macskája, ezért már hozzá szoktam a néha kissé ijesztő sárga szemekhez, a kecses, de gumiszerű mozgáshoz, a karmolásokhoz, a fújáshoz, ahhoz, hogy éjjel, minden előjel és figyelmeztetés nélkül megtámadják az ember lábát és apró cafatokra szedik és ahhoz, hogy éjjel a fejeden állva nyávognak, majd reggel az aludt tej szagú szájukkal ébresztenek miközben két miliméterről bámulnak az arcodba, talán a kiereszthető karmokkal barátkoztam meg a legnehezebben) olvadozott tőle. Úgy döntöttünk, hogy valahogy átvészeljük az éjszakát, aztán reggel kitalálunk valamit.
Na és eddigre a tapasztalt macskás olvasók már biztos a hajukat tépik most valahol Magyarországon... mégis hogy akarjuk átvészelni az éjszakát macskaalom nélkül.
1., Hagyjuk az ágyra pisiljen, kakiljon. Uh, na inkább ne.
2., Judy újabb és újabb felvetése, hogy vigyük ki, azt hiszem, hogy nem használt volna, sajnos ők nem úgy működnek, mint a kutyák.
3., Fogunk valamit és kinevezzük alomnak és nagyon reménykedünk benne, hogy ezt ő is elfogadja.
4., Reménykedünk és csendben imádkozunk, hogy ismeri az angol WC-használat előnyeit.
A harmadik opciót választottuk. Fogtam az egyik hostellakótól két hónappal ezelőtt kölcsön kapott műanyag ételhordót, beletépkedtem némi WC-papírt és letettem a mosdóba. Mivel másnap mennem kellett dolgozni, ezért lekapcsoltuk a villanyt és lefeküdtünk aludni. Kb. félórán hallgattuk a nyivákolását. Majd a kapargászást. Judy kikelt, hogy megnézze mi a helyzet, és kiderült, hogy a negyedik opcióval is jól jártunk volna, ugyanis a cica a kádba pisilt a lefolyóhoz. Erre dobtunk egy hátast. Oké, megint lefeküdtünk, megint ment a nyivákolás, majd megint a kapargászás. Judy megint kikelt, erre kiderült, hogy a cica a kádba fosott a lefolyóhoz. Okos cica, de még mindig nyávog. Nem hagy minket aludni, nem hajlandó megnyugodni, lefeküdni vagy legalább csöndben maradni. Judy fél négykor megelégeli a dolgot, közli, hogy a cicának menni kell, mert alvás nélkül nem biztos, hogy jól fogjuk magunkat érezni másnap, ami már aznap. Remek példa ez arra, hogy hogyan változik meg az ember szemében valami: eleinte cuki, védtelen szőrgombóc, amit gyámolítani kell és szeretgetni és édesen dorombol és bújik és a valaha volt leggyönyörűségesebb teremtés. Aztán hirtelen, ha ez az édes szőrgombóc nem hagy aludni, akkor sátáni csapzott pokoli fajzattá változik, akinek egyetlen célja az életben, hogy minket tönkretegyen és igazság szerint szarvai és vasvillája is van. Egyet értek Judyval, végülis a cica az ablakban állva nyávog, valószínűleg örült, hogy adtunk neki kaját, de azért szeretne hazamenni. Arra jutunk, hogy nyílván kijárós cica, aki már rég otthon lenne, ha mi nem avatkazunk közbe. Elvégre nem egy, nem két kijárós cicát ismerünk pofáról a környéken. Szóval nagy sóhajtozások és néhány szomorú tekintet után kinyitottuk az ablakot és hagytuk, hogy kimenjen. Egyedül a nagyvilágba. Hát elég aggodalmasak voltunk, de biztosak is abban, hogy a cica hazatalál a gazdijához.

Másnap elmentem dolgozni, nem gondoltam, hogy lesz folytatása a sztorinak, de azért sokat gondoltam a cicára, akinek Judy - minden figyelmeztetésem ellenére - nevet is adott. Ő lett Cilamacila avagy Macsupicsu. Haza felé jövet az utcánk elején megláttam egy nőt Whiskas-os dobozzal a kezében egy szót hajtogatva. A nő elég őrültnek tűnt, maga által kopaszra nyírt haj, mesébe illően kesze-kusza és hiányos fogazat, furcsa beszéd, de az látszott, hogy nagyon kétségbeesett. Megkérdeztem, hogy egy cirmos cicát keres-e, és bizony kiderült, hogy a mi kis macskánkat keresi kétségbeesetten, mert hogy nem kijárós cica, csak vele együtt szokta elhagyni a házat és mindig előjön, ha hívja a nevén, de most nem. Hú, minden lelki furdalásom egyszerre szakadt a nyakamba. Haza is jöttem Judyhoz, elmeséltem neki, hogy bizony az utcában lakik a cica gazdija és nem talált haza az éjszaka alatt. Megbeszéltük, hogy kimegyünk és megpróbáljuk megtalálni a Rascal (gazember, gézengúz) névre hallgató fiú cicát. Mert hogy  előző nap hiába mondta azt az ukrán laptopos hapsi (nem tudom a nevét, na...), hogy lány cica, persze kiderült, hogy fiú.
Végigmentünk két-három utcán minden ház kertjébe bekukucskálva, szólongatva, hívogatva a macskát, de három órán át nem jártunk sikerrel. Egészen el voltunk már keseredve, pláne, hogy időről időre a zsebemben megcsörrenő kulcsra hittük azt, hogy a cica csengőcskéje (uh, ennek a szónak se kéne léteznie kicsinyítőképzővel), vagy a kretén sirályokra hittük azt, hogy macskanyávognak. Végül feladtuk az utcán kérdezősködést és keresgélést és hazajöttünk. Amilyen pici és vékonyka volt a cica, egészen feladtam legbelül a reményt, hogy valaha is előkerül szegényke. Olyan lelkiismeret furdalásom volt, hogy azt leírni is nehéz, egyrészt Macsupicsu miatt, másrészt a gazdija miatt. Elkámpicsorodva mentünk el Tescozni, ott töltöttünk másfél órát, vigasz pénzköltés. Hazaértünk kb. fél tízre, felcuccoltunk a szobába (a saját bejáratú Lecsós hűtőmágneses hűtűnkbe), épp a csirkét raktam a mélyhűtőbe, amikor ismerős nyekergős nyávogás ütötte meg a fülünket. Egymást lenyomva (úgyis én nyerek mindig... hehehe) rohantunk az ablakhoz és ahogy kinéztünk, a macska ott ült a kerítésen ahova előző nap az ablakunkból átugrott és eltűnt a sötétben. Ott ült, nézett fel ránk és nyávogott. Judy lerohant, kiadva nekem azt az utasítást, hogy tartsam ott. A pokoli fajzat újra a világ legédesebb teremtésének szerepében tetszeleg nekünk és ez már nem is változik. Cica próbált átugrani hozzánk, feljutni a szobába, ahol enni és inni adtak neki. Majdnem 24 óra után Macsupicsu visszatért hozzánk. Felkaptuk a kertben és felvittük a szobánkba, adtunk neki egy-két falat chipset (édes-savanyú, a Pringles legújabb íze... egészen furi, még ananász is van benne, de ennyit a reklámról), megszeretgettük. Aztán nagy nehezen rászántuk magunkat és visszavittük a gazdájának, aki három háznyira lakik tőlünk. A nő el se hitte, hogy tényleg megtaláltuk Rascalt, megölelgetett minket, amikor már távozóban voltunk. Macsupicsu/Rascal pedig boldogan szaladt fel a ház lépcsőjén, úgyhogy állatka és gazdi egymásra találtak.

Azóta boldogság van, az elveszett-megtalált-elveszett-megtalált macska pedig biztonságban. Persze eljátszottunk a gondolattal, hogy ha a körülményeink mások lennének és a Liza kutya el tudna viselni egy macskát, akkor megtartottunk volna-e egy kóbor macskát, de nem jutottunk dűlőre. Zárásképp, mivel mostanában nagyon grafomán vagyok és óriás bejegyzéseket írok, álljon itt egy kép Macsupicsuról. Aki próbált már macskát fotózni, az megérti, hogy miért ilyen esetleges a kép... :)